Mai szereplőnk Panniként látta meg a napvilágot, de már néhány éve Péterként éli napjait.

Egy nem tipikus, annál inkább érdekes történetet, interjút szeretnék megosztani veletek. 40 év körüli, Péter nevű ismerősömmel beszélgettem.... Már régóta ismerem, és bizony, mikor meghallottam, hogy átoperáltatta magát, nagyon meghökkentem. Ilyet az ember csak a tévében lát. Először tiltakoztam magamban: Dehát ez nem lehet! Akkor már nem leszünk soha barátnők? Ez a belső monológ néhány évig eltartott, addig nem találkoztam vele. Azonban néhány napja összefutottunk, és kifaggattam. Az ő engedélyével osztom meg a történetét.

Dundi Angyal: Mióta érezted azt, hogy nem érzed jól magad a bőrödben?

Péter: Kisgyerekként ez a kérdés annyira fel sem merült. Főleg fiú haverjaim voltak, akikkel gőtéztünk, meg horgásztunk. Eszünkbe sem jutott, hogy akkor ez most fiús vagy lányos dolog. Aztán amikor kamaszodni kezdtem, egyre nyilvánvalóbb lett a különbség. A haverok elmaradtak, és magamba zárkóztam. Történeteket találtam ki, amiknek nyilván én voltam a főszereplője, és minden esetben fiúként. Végül olyan 15-16 éves korom körül beletörődtem a kinézetembe. Ennek ellenére dühös voltam és lázadó, de melyik kamasz nem az. Én talán rátettem még egy lapáttal.

D.A.: Először próbáltál valami mást, amikor azt érezted, hogy valami nem okés veled? Mit?

P.: Mivel ez nem egy olyan "derült égből villámcsapás", szépen lassan beletörődtem, hogy a testem nagyon is női, és megpróbáltam nőként élni. A végére kicsit túl is lőttem a célon, szőkére festettem a hajam, magassarkúkban jártam, és egy balszerencsés sráccal komoly kapcsolatom lett. Mert ez volt az elvárás, tényleg megpróbáltam megfelelni. Aztán mielőtt házasság lett volna belőle hagytam csapot papot, és meglógtam, elmenekültem. Akkor még nem fogalmazódott meg bennem, hogy mi a baj, csak azt éreztem hogy baj van, de azt sem tudtam hogy létezik olyan hogy transzszexualitás. Nekem az ilyesmiről annyi fogalmam volt, hogy vannak férfiak, akik viccből néha nőnek öltöznek. Max. annyit tudtam - de azt biztosan -, hogy nekem fiúnak kellett volna születni. Végül kiderült, hogy nem lehet gyerekem egy betegség miatt, és akkor végleg befellegzett a megfelelni próbálásnak/akarásnak. Olyan dühöt  és elkeseredettséget éreztem, hogy vagy meghalni akartam, vagy végre beváltani a gyerekkori álmaimat. És végül kaptam egy esélyt.

D.A.: Nehéz volt rászánni magad a nemi átalakító műtétre?

P.: Nem. Mire odáig eljut az ember, addigra már alig várja, hogy megtörténjen.

D.A.: A környezeted hogyan reagált?

P.: A szüleim nagyon aggódtak, és nem hitték el, hogy ez így jobb lesz nekem. Még odáig is elmentek aggodalmukban, hogy kitagadnak ha ezt meglépem. De nem tették. És most már alig várják, hogy meglátogassuk őket a feleségemmel és a gyerekekkel.

D.A.: Azóta sikerült elfogadniuk?

P.: Igen.

D. A.: Mi volt a legnehezebb az egész folyamatban?

P.: A várakozás, amikor először a pszichiáter döntésére vár az ember, aztán a műtét időpontokra. Az egész folyamat több évig tart. Nálam ez 5 év volt, van aki hárommal megússza, de az nagyon szerencsés. Ott kezdődik, hogy eldöntöd magadban, hogy neked ez a bajod, és az orvos beutal pszichiáterhez, és ott végződik, hogy minden műtéten túl vagy és az összes papírod át van írva.

D.A.: Ki dönt arról, hogy valakinél tényleg meg kell-e csinálni ezt a műtétet, vagy inkább "csak" pszichésen kezelik?

P.: A pszichiáter dönti el.

D.A.: Magyarországon vagy külföldön végezték el rajtad a műtétet?

P.: Külföldön.

D.A.: Miért külföld?

P.: Mert már több éve külföldön éltem. Ott ennek már jobban bejáratott útja van. Magyarországon is beszéltem pszichiáterrel, de ő nem mert se igen, se nemet mondani a műtétre. Nincsenek/nem voltak akkor még kitaposott ösvények.

D. A.: A barátaid melletted álltak, vagy elfordultak, miután megtudták, mire készülsz?

P.: A barátaim végig támogattak és rám hagyták. Aki előtte is ismert, meglepődött nagyon, de aztán elfogadta hogy ez van. Mondjuk ilyen barátom csak egy van.

D.A.: Említetted, hogy a feleséged neten ismerted meg. Neki azonnal elmondtad, hogy egyedi vagy? :)

P.: Mindenki egyedi tehát ezt az elejétől fogva tudta. :) Komolyra fordítva a szót, azt, hogy nem fütyivel születtem, azt egy pár hét ismeretség után mondtam el, amikor már éreztem, hogy ez most komoly lesz. Úgy voltam vele, hogy mindketten sokat teszünk bele ebbe a kapcsolatba, és kezdtem beleszeretni. Azt gondoltam, ha ő nem fogja tudni ezt elfogadni, akkor jobb, ha most esek pofára, mint akkor, amikor már kiüt, ha elhajt a fenébe.

D.A.: Hogyan változott meg az életed a műtét után?

P.: Lenyugodtam. A kezelések előtti időszak nagyon nehéz volt. Néha üvöltöttem annyira zavart, amikor nőnek néztek. Ütöttem, vágtam, nagyon dühös korszak volt, pedig még nem is kaptam a tesztoszteront, hogy arra lehessen fogni.

D.A.: Hogyan szoktak reagálni az emberek, amikor megismerik a múltad?

P.: Nem ismerik meg sokan, tőlem legalábbis, mivel én ezt magánügynek tartom. Nem azért, mert szégyellem, hanem mert csak annak mondom el, akinek köze van hozzá. Mint ahogy azt se köti az ember mindenkinek az orrára, hogy ha négy vesével vagy tizenkét lábujjal született. Azok, akik ismertek előtte, ők általában kérdeznek, én meg válaszolok.

D.A.: Mit üzennél azoknak, akik szoronganak, hasonló cipőben járnak, de még akár maguknak sem merik bevallani?

P.: Ez egy betegség, amit teljesen sose lehet meggyógyítani, de kezeléssel az ember teljes életet élhet a saját neme szerint, ha minden jól sikerül. Én - amennyire lehetett - meggyógyultam. Boldog vagyok, van családom, egy jó állásom. Tulajdonképpen mindenem megvan, amit valaha magamnak kívántam. Na jó, Batmobilom még nincs, de ami késik nem múlik. Viszont nagyon biztosnak kell lenni benne, hogy ez a jó út, és valóban gyógyult lesz az illető, ha a testét a neméhez alakítják. Mert sok más betegség is okozhat önmegtagadást, elégedetlenséget, dühöt és frusztrációt. Ezért a pszichiáter kötelező, mielőtt valaki hormont kezd szedni, mert a folyamat visszafordíthatatlan. De jó, tapasztalt specialista kell, mert nem minden pszichiáter fogja felismerni ezt a betegséget.

D.A.: És azoknak, ahogyan először én is eléggé elfogult voltam, vagyis előítéletes voltam a hírrel kapcsolatban?

P.: Mire alapozzátok az ítélkezést? Sokan a szórakoztatóiparból ismert drag-kingekre meg drag-queenekre gondolnak, akik esténként beöltöznek, pedig ők nem is transzszexuálisak a legtöbb esetben. Szerintem ugyanúgy van köztünk mindenféle embertípus, mint a nem transzszexszuálisok között. Vannak kedvesek és morcosak, adakozók és önzők, melegek és heterók, bűnözők és áldozatok. Csak éppen van ez a betegségünk, hogy az agyunk más nemű szerepre alkalmas, mint a testünk.

D.A.: Értem. És most a feleségedhez fordulnék: Hogyan fogadtad, hogy a párod transznemű?

Péter felesége: Könnyen. Mint tudod, neten ismerkedtünk meg, és már a személyes találkozásunk előtt mondta, hogy van egy titka, amit csak szemtől szemben mondhat el. Igen kíváncsi természet vagyok, de sehogy sem tudtam kihúzni belőle, mire utalhatott. A fejemben már az is megfordult, hogy tanúvédelmi programos vagy körözött bűnöző, így ezek után már megkönnyebbülés volt az igazság. Korábban még nem találkoztam hozzá hasonló emberrel, de az emberek másságának elfogadása (bármilyen téren) eddig sem esett nehezemre.

D.A.: Más-e vele, mint egy "átlagos" férfivel?

Feleség: Nem. Én egy "átlagos" férfit ismertem meg. Férfiként viselkedett az első perctől, az első mondatváltásoktól, az első találkozó első percétől. Ha nagyon keresném, akkor is nehezen találnék rajta nőies vonásokat. Átlagos férfimagasság, átlagos lábméret. Ha csak az utcán jött volna velem szembe, sosem jövök rá a múltjára. Ha előítéletes akarnék lenni, azt mondanám: ugyanúgy nem tartja számon a születés- és névnapokat, és ugyanúgy képtelen több dologra koncentrálni, mint a "született" férfiak. :)

D.A.: Hogyan éled meg azt, hogy a párod transznemű? Sosem volt ebből konfliktusotok?

Feleség: Nem volt konfliktusunk belőle. Számomra ő mindig is férfi volt, nem ismertem a múltjában, sosem láttam azt, aki testileg volt. Néhány heg, és műtét miatt átvirrasztott éjszaka különbözteti meg őt az átlagembertől, de mindannyiunknak vannak rokonai, ismerősei, akik ràk, egyéb betegség vagy baleset miatt hasonlóan komoly beavatkozásokon mentek keresztül.

D.A.: Mitől boldog a kapcsolatotok? (mert látom, hogy az!)

      Feleség: A kommunikációtól. Nem hagyja, hogy magamba zárkózzam, ha bánt valami. Mert mi is szoktunk ám veszekedni!:) Meg azért mert szeretjük egymást.

     P.: Nos, szerintem kiegészítjük egymást. Én eléggé impulzív vagyok, ő meg mindent előre tervez precízen. Visszafog az őrültségektől, én viszont belerángatom néha spontán kalandokba, amitől épül a közös történelmünk. Mindketten szeretünk utazni, és sok élményt gyűjtöttünk be együtt.

D.A.: Még egy furi kérdésem van: a gyermekvállalásnál voltak akadályok? Hogyan zajlott le?

P.: Nyilván nekem nem lehet genetikailag teljesen sajátom, de a bátyám adakozott, így már lombik programmal nem volt annyira nehéz összehozni őket, mivel Isten is segített, és ez most nem vicc. Kész csoda hogy minden úgy egybesimult a végére, hogy teljes család lehetünk. Egyébként sajnos ez, ha jól tudom Magyarországon nem lehetséges, mármint hogy adakozzon családtag, amit ha tényleg nem lehet, akkor eszement szabályozás.

Ui.: Bennem nagyon sok minden megváltozott, miközben a riport elkészült. Be kell vallanom, nekem is voltak előítéleteim, bár nem vagyok rá büszke :(. De az, hogy látom, hogy Péter mennyire boldog, és úgy érzi, hogy jó helyen van, szinte ragyog - ez teljesen meggyőzött arról, hogy ennek így kell lennie!

És éppen ezért kérlek, Kedves Olvasó, hogy ne ítélj el senkit a kinézete, a neme, vagy bármi miatt! Fogadd el, hogy valaki soványan, valaki moletten, valaki szőkén, valaki barnán, van, aki nőként, van, aki férfiként találja meg a boldogságot!

A cikk a szerző engedélye nélkül semmilyen formában nem másolható, nem használható. De ha szeretnéd megosztani, azt megköszönöm!