"Egy tanulmány szerint az intelligens nők inkább választják az egyedüllétet, minthogy egy számukra nem tökéletesen megfelelő partnerrel legyenek." (innen)
Elöljáróban annyit, hogy 38 éves, egyedülálló, gyermektelen, többdiplomás, értelmiségi nő vagyok.
Pro
Azt tapasztalom, hogy a hozzám hasonló, harmincon túli, értelmiségi, munkájukban sikeres, önálló és értelmes nők nehezen találnak maguknak párt. Lassan kezd eljárni a fejük felett az idő, ketyeg a biológiai órájuk és vagy 1. lesben állnak, mint egy puma és a legközelebbi férfire lecsapnak - gyorsan teherbe esnek és úgy érzik révbe értek, vagy 2. annyira jónak és tökéletesnek tartják magukat, hogy lehet, hogy túl sokáig várnak.
Az én történetem: 7 évig voltam együtt egy sráccal - férfinek nem mondanám. Főleg azóta, hogy 7 év együttélés után lepattant az egyik legjobb(nak hitt) barátnőmmel. A legdurvább az volt, hogy mindezt a boldog egymásra találást nem is tőlük tudtam meg, hanem a lány (ugyanúgy becsapott) barátjától. Ez eléggé betett nekem. Valószínűleg azóta is az elcseszett értékrendű pasikat vonzom (biztos ez egyfajta önigazolás lehet, hogy minden férfi egyforma): vagy nős, vagy van barátnője, de ő "szerelmes" és néha ki akar mozdulni.
Hát ide figyelj, apukám! Velem rossz lóra teszel! Engem a pénz nem csábít, eltartom magam. Nem vagyok már tini, aki beveszi a vetítéseidet. Olyan partnerre van szükségem, aki szerint egy kapcsolat alapja a bizalom, a szeretet és a közös jövő építése és nem a másik kihasználása, a szórakozás!
Nem vagyok feminista, de nem bírom azokat a pasikat, akik lenézik a nőket. Azt gondolom, hogy ők saját férfiasságukat érzik túl kevésnek és ezért kell, hogy a nőket alárendelt szerepűként használják.
Én próbálkozom: olyan 3-4 havonta felmegyek valamelyik online társkeresőre. De ott sajnos eddig csak kiélt, pszichopata, szexmániás, a nőket lenéző, vagy éppen lelki roncsokkal, félre....ni vágyókkal találkoztam. Egy-két levélváltás után hajlandó voltam személyes találkozóra is. Mert élőben tényleg teljesen más. Aztán vagy elmondják, vagy nem: ők semmiféle kötelezettséget nem vállalnak. De a szexet azért próbáljuk ki, mert abból alakulhat kapcsolat. Mivan??? Ennyire szőkének látszom?
És ez a reménytelen próbálkozás megy már vagy 5 éve. Csoda, hogy inkább próbálom kivárni azt a férfit, aki tisztelettudó, udvarias, sikeres, emberséges, hívő, pozitív, gyermektelen, egyedülálló és egyedül élő? És nem anyukájával él...
Kontra
A Facebook bejegyzés alatt ilyenek (is) olvashatók, leginkább férfi kommentelők részéről:
"A tanulmányt pedig egy magányos nő készítette, aki elhiszi magáról hogy intelligens."
"...olyan intelligensek ezek a nők,hogy inkább nem szexelnek,mert várják a tökéletest,ami nincs."
"...szerintem abban nincs semmi intelligencia ha az ember gyáván elmenekül a magányba."
És igen. Először bántottak ezek a mondatok, de lehet benne valami. Leginkább a munkájukban sikeres, elégedett nők azok szerintem, akik, főleg egy idő után nem akarják lejjebb adni. Ezzel viszont lehet, hogy elszalasztanak valami olyan dolgot, amivel az életük tökéletesen megváltozhatna. Lehet, hogy egy rosszfiú válik számukra a tökéletes társsá: akin mindig van mit csiszolni, akit lehet szidni, aki viszont felejthetetlent tud nyújtani az ágyban. Aki bár nem tökéletes, de aki mellett saját magunk lehetünk. Aki mellett a sok "hibája" ellenére boldogok vagyunk. Akit folyamatosan ki lehet beszélni a barátnőkkel (na ezt semmiképp nem ajánlom, soha, semmilyen körülmények között, lásd fentebb, az exem elvesztése példájából okulva!).
A keresztanyám kb. annyi idős volt, mint most én. Egy kisvárosban él, és valahogy a rendszerváltás után hazakeveredett egy külföldre szakadt hazánkfia. Elkezdett udvarolni a keresztanyámnak, és kérte őt, hogy menjen ki vele Kanadába, ha másért nem, legalább kirándulni. Már le is volt szinte minden zsírozva, úgy volt, hogy néhány hét múlva elutaznak. Ekkor viszont a pasi azt mondta, hogy majd át kell ugrania az USA-ba is. És a keresztanyám, bár elintézte a vízumot is, bepánikolt (mert nem beszélt angolul) és úgy döntött, ő mégsem megy ki. ((Intelligens, önálló, munkájában sikeres nő.)) Aztán ennyi. Lemaradt egy élményről, ami megváltoztatta volna az életét. Talán félt a változástól... de azóta is egyedül van. (Remélem nem örököltem ezt a helyzetet karmikusan ;- ) )
Lehet, hogy tényleg túl magasra tesszük a mércét. És ezzel elszalasztunk egy olyan embert az életünkben, aki szebbé tehetné azt!
Egyébként valamiért ez a fene nagy önállóság inkább a nőkre jellemző. A férfiak vagy a kényelem kedvéért, vagy tán azért mert úgy tartják, a nős férfiak tovább élnek, könnyebben megalkudnak. Aztán belőlük lesz a levegőért (punciért) kapkodó bájgúnár.... Ilyet is ismerek...
Ui: A magány és az egyedüllét nem ugyanaz. Kapcsolatban is lehet magányos az ember. Egyedül is lehet boldog!
Azért én még reménykedem:
Neked mi a véleményed?
